Október 27-én megmozdult a föld Erdélyben. Ezt mi itt az anyaországban is jól láthattuk, hiszen kivételesen szinte minden médium, minden hírportál közvetített, beszámolt róla. A szervezők szerint, mintegy 120-150 ezer magyar vett részt a „Nagy Székely Menetelésen”, mintegy 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot alkotva, Berecktől Kökösig. 

Ez a békés demonstráció egy fontos állomása lehet a székely autonómia kivívásának, egy fontos láncszem abban a folyamatban, amely több mint 20 éve húzódik. S amelytől annyira fél Románia, mint a tűztől, mert rögtön Erdély elszakadásának kulcsát látják benne. (Ezért is nyilatkozott rögtön több román prefektus, hogy szerintük csak olyan 10.000-en vettek részt…)

És talán ezért is hallgatott a székely mentetelésről a román média egy része, s talán ezért sem akadt egy román politikus sem, akinek eszébe jutott volna, hogy ők is tagjai annak az európai uniónak, melyben alapjog a népek önrendelkezése, s ahol nem egy – különböző szintű – autonómia létezik, elszakadás nélkül…

Féltik a román nemzetállamot. Azt a nemzetállamot, amely többek között Erdély bekebelezése – 1919-1920 – óta nem nemzetállam. Most hosszan sorolhatnám, hogy mit tettek a románok és mit nem annak érdekében 1920. június 4-e óta, a Trianoni békeszerződés (békediktátum) napja óta, hogy kivesszen, elmeneküljön a magyar Erdélyből… De ehhez könyvet kellene írnom – s nem is vékonyat –, nem bejegyzést. Most inkább azt szeretném röviden végig járni, hogy mi történt eddig az (erdélyi-)székely autonómia ügyében, illetve emlékeztetni szeretnék mindenkit, magyart, románt, európait, hogy Európában vagyunk. Az Európai Unióban, s, hogy Európa többi részén nem úgy mennek a dolgok, mint a szintén EU tagállam Nagy-Romániában…

Azzal kezdtem az írást, hogy megmozdult a föld. Azért írtam ezt, mert úgy látszik innét, hogy a székelyek, erdélyi magyarok egyre elszántabbak. Egyre többen hajlandóak tenni is a szabadságért. S azért is írtam ezt – erre már utaltam –, mert a magyarországi média komoly teret adott a vasárnapi székelyföldi eseményeknek, s mert itt az anyaországban – így Budapesten is tömegdemonstráció volt – és a világ több magyarok lakta vidékén szintén voltak szimpátia tűntetések, többek közt Európában és Észak-Amerikában is.

És azért is írtam ezt, mert a politikai pártok is egységesnek mutatkoznak. Ami ritka és nagy dolog, még akkor is, ha feltételezhető, hogy itt az anyaországban néhányan csak azért lépnek fel támogatólag, mert tulajdonképpen már választási kampány van, és a határon túliak is szavazhatnak majd…De akkor is, határon túl teljes az egység, és határokon innét is, ha más-más hangsúllyal is, de megvolt, megvan a támogatás. Így teljes egészében az erdélyiek mellé álltak a kormánypártok, a Jobbik, az LMP illetve a Jólét és Szabadság (JESZ), ahogy a maga módján az MSZP is. Sőt, az Együtt2014 „vezetője” Bajnai is. Még többek között a felvidéki MKP is szolidarításáról biztosította a megmozdulást. Talán egyedül Gyurcsány mondott nemet. De személy szerint tőle nem is várok mást… Lehet, hogy ez az egység időleges, és lehet, hogy csak, vagy nagyrészt a kampánynak szól, de akkor is fontos. 

Hogy is volt tehát? Visszamehetnénk szinte Trianonig, vagy a rendszerváltás utáni időszakhoz, de kezdjük most 2003-mal. 

2003 áprilisában megalakult az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete (EMNT KT), majd 2003 júliusában Gyergyócsomafalván megalakul az EMNT KT székelyföldi tagjainak részvételével, önálló testületként, a Székely Nemzeti Tanács Kezdeményező Testülete (SZNT KT). És végül 2003. október 26.-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Tanács (SZNT), melynek célja, hogy a Székelyföld autonómiáját a jog és a demokrácia eszközével kivívni, a nemzetközi jog kínálta lehetőségeket alkalmazva.

Ezzel megindul az a folyamat, melynek most valahol a közepén, talán a második felében tartunk. Az a folyamat, amelynek eddig része volt rengeteg fenyegetés, politikai támadás, rendőri zaklatás, elítélő nyilatkozat, börtönnel való megfélemlítés… És töménytelen egyeztetés, törvényjavaslatok – melyeket a román parlament és szenátus megtárgyalás nélkül mind elutasít –, levelek és petíciók az Európai Unió különböző vezetőihez és politikusaihoz, az Európai Parlament bizottságaihoz és magához az EP-hez is, és rengeteg demonstráció.

2004 áprilisában Maros, Hargita és Kovászna megyékben kezdeményezik az első népszavazást is, de ezeket a román hatóságok reakciója miatt részben merik csak kiírni, ahol megtartják azok eredményét természetesen nem ismerik el... (Ez ügyben az európai bírósághoz is fordulnak…)

2006. március 15.-én az SZNT Székely Nagygyűlést hív össze Székelyudvarhelyre. A tömeggyűlésen 20.000 ember kiáltványban követeli Székelyföld autonómiáját.

2006. július 18. A Gyergyóditróba összehívott Székely Nemzetgyűlés kinyilvánítja a székely nép államon belüli önrendelkezésének jogát, kijelöli Székelyföld ideiglenes határait, és felkéri Románia elnökét, kormányát és parlamentjét, hogy kezdjen haladéktalan tárgyalásokat a Székely Nemzeti Tanáccsal, Székelyföld autonóm közigazgatási régió törvény általi létrehozásáról. Természetesen Románia vezetői nem reagálnak.

2006. októberében a Székely Nemzeti Tanács nem hivatalos népszavazást szervez. 254 település 395.008 szavazatra jogosult polgárának nyílt lehetősége szavazni Székelyföld autonómiájáról. 209.304 állampolgárt sikerült megszólítani, ebből 207.864 mondott igent az autonómiára, a nem szavazatok száma 1108 volt, érvénytelen 300. Százalékban kifejezve tehát, az igenek részaránya 99,31% volt.

2008. június 18. Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke fogadja Budapesten az Elnöki Hivatalban a Székely Nemzeti Tanács küldöttségét. Itt átadásra kerülnek a Székelyföldön szervezett, Székelyföld autonómiájára vonatkozó népszavazás eredményeit rögzítő jegyzőkönyvek. Sólyom László az autonómia törekvés támogatásáról biztosítja az SZNT küldöttségét, megerősíti bukaresti látogatásakor tett, az autonómiára vonatkozó kijelentését, mely szerint a kisebbségi jogok intézményei között, fontos, jogszerű és európai az autonómia intézménye, beleértve a területi autonómiát is.

2009. szeptember 5-én Székelyudvarhelyen, a Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen követelték az önrendelkezési jogot. (A gyűlés határozatai itt megtekinthetőek.)

2012. november 24-én Sepsiszentgyörgyön tartottak tömegdemonstrációt az autonómiáért. Ahol elfogadták a Sepsiszentgyörgyi Kiáltványt.

2013. március 10-én az SZNT szervezésében Marosvásárhelyen a „Székely Szabadság Napján” újabb tömegek gyűltek össze az autonómia mellett demonstrálni.

Az eseményről készült 84 perces videóanyag itt megtekinthető:

Ugrás a rendezvény végére, a Magyar és a Székely Himnusz közös énekléséhez: katt! (-:

És így nagyjából, kronológiai értelemben elérkeztünk a 2013. október 27-ei „Nagy Székely Meneteléshez”.

A székely autonómiáért folytatott küzdelem különböző lépéseiről, folyamatáról, híreiről részletesen többek között ezen a címen, illetve itt lehet olvasni...

Az európai példákról, mintákról, az európai autonómiákról egy másik bejegyzésben fogok majd értekezni. Azért, hogy érzékelhető legyen, milyen abszurd az erdélyi, romániai helyzet, hogy milyen furcsa, hogy egy ország Európa része, az unió tagállama, de mégsem az…

S mint – székely – aki nem lehetett ott a október 27-én, csak egy rövid üzenettel szeretnék zárni, hogy senki el ne feledje: „Voltunk, vagyunk, leszünk!”

A bejegyzés eredetileg az alábbi címen jelent meg:
http://konszolidalo.blog.hu/2013/10/29/a_szekely_autonomiarol2013

33 évig hallgatni kellett róla. Hivatalosan ellenforradalomnak, vagy fasiszta felkelésnek nevezték. A csőcselék tombolásának. A legtöbb családi asztalnál néma csend lett, ha valahogy mégis szóba került. Nem volt szabad beszélni róla, de néha apák és fiúk, nagyapák és unokák, csendben, elrejtőzve a világ elől mégis váltottak róla néhány szót. Hogy mi volt akkor, hogy megmozdult a világ, hogy volt remény a szabadságra, egy független Magyarországra…

Ahol mégis nyíltabban beszéltek róla, ott azzal kezdődtek a mondatok, hogy „ne szóljatok erről másnak soha”, vagy hogy „az iskolában erről tilos beszélni”… És akkor meséltek valamit. Valami keveset. Ami szöges ellentétben volt a propagandával, a szocialista hazugságokkal. Ha mélyen is, ha félelemben is tehát, de volt egy másik világ, egy suttogó világ, egy másik nyilvánosság, ami átmentette az igazságot, az igazságokat a következő generációk agyába, szívébe, lelkébe…

Majd jött a rendszerváltás. Ennek keretében, részeként szóltak Pozsgay szavai a rádióból… Hogy „népfelkelés”… És lassan az első szabad kormány alatt kezdte elnyerni 1956 helyét a magyar történelemben…

Lehetett megint beszélni. Az itt maradt túlélők és a máshonnan visszatérők elmondták azt, amire emlékeztek, amire emlékezni akartak, mindenki azt, amit megélt, látott.

De egy rövid idő után, ma megint annyi mindent jelent 1956 októbere-novembere, hogy hiába lehet beszélni, hiába készültek a dokumentumfilmek, az interjúk, a könyvek, a cikkek és a különböző írások… Ma valahogy sokan visszaélnek a forradalommal, a szabadságharccal. Nem értve a lényegét!

És bármilyen megdöbbentő, de a gyilkosok hazugsága is megint a köztudatban él, ha eltűnt egyáltalán valaha: 1956 ellenforradalom volt…

Nem, nem volt az!

Én nem éltem akkor, a szüleim is gyerekek voltak még. És nem leszek olyan arrogáns, hogy pontosan, betűről betűre leírjam, kimondjam, kicentizve történész módjára meghatározzam, hogy mi volt… (Ennek oka van. És erre kitérek később.)

De nekem is volt nagyapám. Nem is akármilyen… És nálunk is beszéltek otthon, és emlékeztek. Az én családom is része volt 1956-nak, majd része volt annak a második nyilvánosságnak, amely éltette, tovább örökítette az igazságot…

Engem is félrehívott a nagyapám gyerekkoromban. Már akkor, mikor lehetett börtön és meghurcolás nélkül beszélni. Még akkor is félrehívott, mert benne, bennük volt a megszokás, talán a félelem… Majd később beszélt előttünk, unokák előtt, nyíltan…

Elmesélte azt, ahogy megmozdult a nemzet, ahogy fellázadt az elnyomás az elnyomók ellen! Elmesélte az örömöt, a felszabadulást! És mesélt arról a rövid szabadságról, arról a röpke egy hónapról… A sortüzekről. A begördülő tankokról. A fizikai vereségről. Majd a megtorlásokról. A menekülésekről. Az eltűnt emberekről. Majd azokról, akik végül előkerültek… A megtört lelkekről és a félelemről. Mesélt a hazugságokról és a rengeteg igazságtalanságról… A listákról, az elutasított iskolai, egyetemi felvételikről. A népbíróságokról. A párt bosszújáról, hatalmáról… Mesélt a hazug, hazaáruló Kádár Jánosról… A gyilkosról, az alávaló gazemberről… Mesélt a tankokról, az orosz „kiskatonákról”, az ócska ÁVO-sokról, és a bátrakról, a bátor volt katonákról, és fiatalokról, akik szembeszálltak egy elnyomó, hazug hatalommal és annak szövetségesével, a szovjetunióval… És mesélt a gyávákról. És a némaságról. A megtörtekről… És végül a második nyilvánosságról… És arról, hogy hogyan várták a szabadságot, hogyan várták, hogy összeomoljon a rendszer, hogy hogyan imádkoztak és lesték a híreket…

S mikor láttuk a televízióban az újratemetést, elmondta ki volt Nagy Imre! Azt, hogy kommunista volt, azt, hogy bátor volt, s meghalt a hazájáért, mert egy idő után nem volt hajlandó megalkudni, azt, hogy a forradalom mellé állt, hogy ki akart lépni a Varsói Szerződésből, hogy nem volt hajlandó tovább idegenekkel uralkodni saját nemzete felett! Hogy szabadságot, függetlenséget akart, és inkább meghalt, mint hogy ezt megtagadja!

Tehát NEM, 1956 küzdelme nem volt ellenforradalom!

Lehet, hogy ’56 sok minden volt. Lehet, hogy sokak számára mást és mást jelentett. Lehet, hogy nem volt olyan egységes a nép, a nemzet, mint ahogy azt ma látni, láttatni szeretnénk… Az is lehet, hogy sokan továbbra is kommunizmust-szocializmust akartak, s hogy néhányan sok magasabb bérekért, jobb életszínvonalért küzdöttek…

Lehet. De aki azt hazudja, hogy ellenforradalom volt, az nem normális.

Aki azt hazudja, hogy ellenforradalom, az megtagadja a hősök, hősi halottak emlékét. Az meghazudtolja a pesti – és más – srácok igaz küzdelmét, emberfeletti tettét. Aki ezt hazudja, az megtagadja azt, ami volt.

Mert sokan, sokfélét akartak. Ez biztos így van. Mint már írtam, én nem akarom megmondani pontosan mi volt, s nem csak azért, mert én nem tettem semmit.

Hanem azért, mert valami mégis volt… Valamiért felnéz ránk a világ. Valamiért megemlékezik rólunk, a mi 1956-os forradalmunkról és szabadságharcunkról a német kancellár, és az Egyesült Államok elnöke! És valamiért mégis létrejött az a második nyilvánosság. Valami volt, amit át akartak menteni a szüleink, nagyszüleink, egy titok, egy üzenet, hogy mindennél többet ér a SZABADSÁG!

1956 októberében egy nemzet felemelte a fejét, s ha ezer okból is, de azt mondta, hogy eddig és ne tovább! És szembeszállt egy világhatalommal! És annak hazai kiszolgálóival! Egy nemzet, a magyar nemzet szabadságot és függetlenséget akart! És ezt megtagadni gyávaság, ezt tagadni nem lehet…

„Megbocsátani szabad, elfelejteni, sohasem.”