A szabadság és a biztonság megfelelő arányának kérdése már évszázadok óta nagy viták tárgyát képezi, nem csak filozófusok, politológusok, teológusok körében. Az államhatalom és az egyén szabadságának viszonya alapvető kérdése a politikának és a politikatudománynak napjainkban is.

Az, hogy az egyén jogai vagy az állam hatalma, illetve a közösségek, a társadalom egészének érdekei vagy az egyén szabadsága dominál egy rendszerben, az alapvetően meghatározza egy állam szerkezetét. Ebből következően működését.

Magyarán, hogy milyen feladatokkal és jogokkal ruházzuk fel az adott hatalmat, az alapvetően meghatározza saját életünket, ahogy utódaink és az adott állam jövőjének alakulását is.

Hiszen a feladott, átruházott jogokat nem egyszerű visszaszerezni. Ha lehetséges egyáltalán. Ez jelenti a "kísérletezés" legnagyobb problémáját, igazi korlátait. Ha egyszer lemondunk a döntés jogáról, nem dönthetünk arról sem, hogy vissza akarjuk kapni azokat. Ezért írja Benjamin Franklin: "Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot."

A totalitárius rendszerek, diktatúrák és autoriter rezsimek "varázsa" abban rejlik, hogy – mondjuk úgy finoman – különböző mértékben, de leveszik a gondolkodás, a döntéshozatal terhét a társadalom tagjairól.

A Kádár-rendszer társadalmi szerződése is ezen a gondolaton alapult.

Az egyén vagy a társadalom tagjai – kinek melyik tetszik – átadják politikai jogaik szinte teljes spektrumát – kiadják kezükből a döntéshozatalt, az életük feletti minimális kontrollt. A valós vagy vélt biztonságért cserébe. Az államszocializmus esetén ez azt jelentette: a hatalom a párté, amely biztosítja a rendet és egy – kis mértékben, de – folyamatosan növekvő életszínvonalat. Ez volt az új társadalmi szerződés 1956 után.

Ingyenes oktatást, biztos munkát. Lakást, kiskertet, Trabantot. Szubvencionált kenyeret, buszjegyet vagy benzint. Mindezt a rendszer fennállásának utolsó harmadában már csak kölcsönből. Ahogy más, hasonló rendszerek esetén is… Hiszen, ha kiadjuk a kezünkből az ellenőrzést, a társadalmi kontrollt, nem is lehet más a történet vége, mint gazdasági összeomlás. Ez törvényszerű.

Ha visszabontjuk, lebontjuk a hatalmi ágakat, az idővel vagy diktatúrához, vagy anarchiához vezet. A fent tárgyalt rendszerek esetén nyilván elsősorban az előbbihez. (Az ellenőrzések és egyensúlyok rendszerére egy későbbi bejegyzésben szeretnék visszatérni. Maradjunk most az állam és a társadalom viszonyánál.)  

„Ahol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret.” (Alexis de Tocqueville)

Tocqueville ezzel csupán arra utal, hogy egy tartósan paternalista társadalom sokkal nehezebben változtatja meg fennálló politikai rendszerét. Egészen addig, amíg az egyéb okból össze nem omlik. De ha külső tényezők, pl. gazdasági okok eredményeképpen meg is változik az adott politikai berendezkedés, a társadalom adott. És a rövid átmenetek nem adnak elég időt, lehetőséget arra, hogy más típusú, más arányokon nyugvó rendszer jöhessen létre. Vagy egyáltalán argumentálódjon, hogy szükség volna erre… (Gyakorlatilag ez a problémakör jelenti annak alapját, hogy 32 éve nem sikerül mélységében demokratikus viszonyokat teremtenünk.)  

A kérdés azonban, miszerint mennyit szabad feladni szabadságunkból, jogainkból és kötelességeinkből a – relatív – biztonságért cserébe, egészen más dimenziót kap, ha bevonjuk az egyenletbe az időt, mint tényezőt. Egészen pontosan arra gondolok, ha nemcsak a pillanatra vagy az adott generációra vetítjük a kérdést.

Ugyanis, ha ezt megtesszük, kénytelenek vagyunk szembenézni a különböző múltbéli tapasztalatokkal, ahogy arra is gondolnunk kell, hogy a jövő generációk élete, szabadsága és korlátai a mi döntéseinktől függenek. A mi kompromisszumaink határozzák meg, determinálják a gyermekeink, a következő nemzedékek politikai rendszereit.

A történelem tanulságait figyelmen kívül hagyni ostobaság volna. A jövővel nem számolni, pedig talán még nagyobb. Egy demokratikus rendszer egyfajta egyensúlyra épül. A különböző politikai erők, irányzatok hatására folyamatos változásban van. Az ötletek, javaslatok, viták hajtják előre, újra és újra kiegyenlítve egymást. De apró változásokat eszközölve. Tükrözve a választók akaratát, a társadalom véleményének változásait. S ha egy ilyen komplex szisztémát rosszul hangolunk, szétesik, darabjaira hullik szét az egész.

Ha egy társadalomban tartósan megbillen a szabadság és a biztonság kényes egyensúlya, az idővel mindenképpen szélsőséges kilengéseket fog eredményezni. Vagy ebbe, vagy a másik irányba. Mert, ahogy már fentebb utaltam rá, az államhatalom meggyengülése végül anarchiához, az állam megroppanásához vezet. Míg az állam túlzott térnyerése egyfajta diktatúrához.  

Ezzel eljutunk egy másik nagy kérdéshez, ami sokszor kerül elő manapság, igaz más kontextusban. Nem térek ki rá, csak felteszem. Érdemes-e saját jólétünk, saját kényelmünk érdekében kockáztatni, feláldozni más életét, jövőjét, szabadságát?

A mi döntéseink alapvetően határozzák meg gyermekeink, unokáink jövőjét. Minden egyes csepp szabadság, amit mi feladunk, elpazarolunk, az nekik fog hiányozni! Mint a levegő.  

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” (Deák Ferenc)

Vannak az ember életében olyan időszakok, amikor számot vet…

Fiatalon, amikor elkezdtem politikával foglalkozni két dolgot reméltem a jövőre nézve: hogy az országban a politikai kultúra, a demokrácia minősége nagy fejlődésen megy majd keresztül. És hogy ezzel párhuzamosan, a magyar politikatudomány – építve a hagyományokra, de erősen el is térve azoktól – egyszer majd kimerészkedik az elefántcsont tornyokból, hogy tegye a dolgát és legalább az alapvető igazságokat, paradigmákat megvédje. A tudomány és a józan ész nevében! Hogy ne alternatív politikai valóságokban éljünk.

A politika, a politikai küzdelmek az elmúlt két évtizedben jóval egysíkúbbak lettek. Egyszerre lett még kevesebbek ügye, s közben egyre mélyebben hatolt be a mindennapjainkba. Ami a politikai kultúrát illeti; átvettünk minden rossz példát nyugatról, s közben nem tudtuk kinőni, levedleni a múlt beidegződéseit. A demokrácia tüze egy kis rendszerváltás kori fellángolás után újra szunnyadni kezdet. A paternalista társadalom nem tud túllépni önmagán. Visszatért a múlt. A kádári nosztalgiára épülő Horthy-rendszer. Internettel. Nyitott határokkal.

Ami a szakmát illeti. A tudományos műhelyek, egyetemek tanszékei, intézetei ragyognak az egyszínűségtől. Idővel mind egyre sárgább, úgy mint A tanúban. Alig akad már ellenpélda. A magán-, vagy civil szektor nem virágzásnak, fejlődésnek indult az elmúlt 20 év alatt, sokkal inkább elsorvadt. Először csak a biológiai sokszínűség rohamos pusztulását láttuk. Itt is. Majd a szakma erős polarizációnak indult. Később „az egyik oldal” intézetei, cégei – állami támogatások híján – sorvadozni kezdtek. Majd eltűntek sorra.

Mára egy különleges ország lettünk. Van néhány intézet, vállalkozás, amelyek gigászi méreteket öltenek. Államok az államban. Azzal a céllal, hogy előkészítsék, legitimálják a döntéseket. És van a másik oldal. Az egyszemélyes műhelyek világa. (Ahol már se pénz, se posztó. És itt a posztó alatt a tudást értem.)

Egy közös van mindben csupán. Mind tartoznak valahová.

Nálunk nincs független agytröszt, nincs független intézet, alapítvány. Nincs olyan szellemi, tudományos közösség, mint nyugaton. Alig hagyták kifejlődni, aztán ráültek. Nincs lehetőség kiállni az alapigazságok mellett.  És így idővel elvész a tudomány, nem lesznek igazságok. Csak alternatív valóság.

Sokan vagyunk, akik nem akarunk oldalt választani. Mert mi nem így látjuk a világot: szeretjük a valóságot. Vagy amit ki tudunk szűrni belőle.

Voltak olyan történelmi időszakok, amikor a tudás lángját nem intézmények, hanem egyének őrizték meg. Bizonyos értelemben ma is egy ilyen korszakot élünk. Amelyben az elméletek és azok bizonyításai, a tudomány a valóságon alapuló tényei helyett egyre többször újra a politikai hit és az abból következő parancs lesz az igazság.

Hát ezért, őrizni kell a lángot.

De jó lenne ennél többet tenni, idővel visszaszerezni, megteremteni azt a függetlenséget, amin a hívatásunk, amin a tudomány alapszik. Nem csak a tudomány kedvéért. Egyáltalán nem.

„A múltat nem lehet tőlünk elvenni, de az csak akkor a miénk, ha ismerjük.” (Nemeskürty István)

Kedden, 2020. november 3-án lesz az elnökválasztás az Egyesült Államokban. Nem szoktam amerikai belpolitikával foglalkozni, azonban most nem tudtam megállni, hogy legalább a kutatási adatokat ne tanulmányozzam egy kicsit. Így megnéztem, összesítettem az elmúlt egy hónap felméréseinek – az államokra vonatkozó – eredményeit.  A szövetségi szinttel nem foglalkoztam, az elektori rendszer miatt ennek nem láttam értelmét

Az elnök és alelnöke megválasztásához minimum 270 elektori szavazatra van szükség. Íme, az adatok. Kommentár nélkül.

Fontos megjegyezni, hogy több mint 70 millió választó már leszavazott. Ez azért is releváns, mert a kutatások reprezentatívak, és így – kevéssé kalkulálható módon – némileg torzulnak. (Hiszen a kutatások követik a választói vélemények változásait, azonban aki már szavazott, csak elméletileg gondolhatja meg magát.)

Szerdára kiderül, hogy mennyire sikerült – tanulva a 4 évvel ezelőtti eseményekből – a közvélemény-kutatóknak a rejtett szavazók kiszűrését tovább finomítani…