ko-toll250.pngA szabadság és a biztonság megfelelő arányának kérdése már évszázadok óta nagy viták tárgyát képezi, nem csak filozófusok, politológusok, teológusok körében. Az államhatalom és az egyén szabadságának viszonya alapvető kérdése a politikának és a politikatudománynak napjainkban is.

Az, hogy az egyén jogai vagy az állam hatalma, illetve a közösségek, a társadalom egészének érdekei vagy az egyén szabadsága dominál egy rendszerben, az alapvetően meghatározza egy állam szerkezetét. Ebből következően működését.

Magyarán, hogy milyen feladatokkal és jogokkal ruházzuk fel az adott hatalmat, az alapvetően meghatározza saját életünket, ahogy utódaink és az adott állam jövőjének alakulását is.

Hiszen a feladott, átruházott jogokat nem egyszerű visszaszerezni. Ha lehetséges egyáltalán. Ez jelenti a "kísérletezés" legnagyobb problémáját, igazi korlátait. Ha egyszer lemondunk a döntés jogáról, nem dönthetünk arról sem, hogy vissza akarjuk kapni azokat. Ezért írja Benjamin Franklin: "Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot."

 

A totalitárius rendszerek, diktatúrák és autoriter rezsimek "varázsa" abban rejlik, hogy – mondjuk úgy finoman – különböző mértékben, de leveszik a gondolkodás, a döntéshozatal terhét a társadalom tagjairól.

A Kádár-rendszer társadalmi szerződése is ezen a gondolaton alapult.

Az egyén vagy a társadalom tagjai – kinek melyik tetszik – átadják politikai jogaik szinte teljes spektrumát – kiadják kezükből a döntéshozatalt, az életük feletti minimális kontrollt. A valós vagy vélt biztonságért cserébe. Az államszocializmus esetén ez azt jelentette: a hatalom a párté, amely biztosítja a rendet és egy – kis mértékben, de – folyamatosan növekvő életszínvonalat. Ez volt az új társadalmi szerződés 1956 után.

Ingyenes oktatást, biztos munkát. Lakást, kiskertet, Trabantot. Szubvencionált kenyeret, buszjegyet vagy benzint. Mindezt a rendszer fennállásának utolsó harmadában már csak kölcsönből. Ahogy más, hasonló rendszerek esetén is… Hiszen, ha kiadjuk a kezünkből az ellenőrzést, a társadalmi kontrollt, nem is lehet más a történet vége, mint gazdasági összeomlás. Ez törvényszerű.

Ha visszabontjuk, lebontjuk a hatalmi ágakat, az idővel vagy diktatúrához, vagy anarchiához vezet. A fent tárgyalt rendszerek esetén nyilván elsősorban az előbbihez. (Az ellenőrzések és egyensúlyok rendszerére egy későbbi bejegyzésben szeretnék visszatérni. Maradjunk most az állam és a társadalom viszonyánál.)  

„Ahol az állam erős, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret.” (Alexis de Tocqueville)

Tocqueville ezzel csupán arra utal, hogy egy tartósan paternalista társadalom sokkal nehezebben változtatja meg fennálló politikai rendszerét. Egészen addig, amíg az egyéb okból össze nem omlik. De ha külső tényezők, pl. gazdasági okok eredményeképpen meg is változik az adott politikai berendezkedés, a társadalom adott. És a rövid átmenetek nem adnak elég időt, lehetőséget arra, hogy más típusú, más arányokon nyugvó rendszer jöhessen létre. Vagy egyáltalán argumentálódjon, hogy szükség volna erre… (Gyakorlatilag ez a problémakör jelenti annak alapját, hogy 32 éve nem sikerül mélységében demokratikus viszonyokat teremtenünk.)  

A kérdés azonban, miszerint mennyit szabad feladni szabadságunkból, jogainkból és kötelességeinkből a – relatív – biztonságért cserébe, egészen más dimenziót kap, ha bevonjuk az egyenletbe az időt, mint tényezőt. Egészen pontosan arra gondolok, ha nemcsak a pillanatra vagy az adott generációra vetítjük a kérdést.

Ugyanis, ha ezt megtesszük, kénytelenek vagyunk szembenézni a különböző múltbéli tapasztalatokkal, ahogy arra is gondolnunk kell, hogy a jövő generációk élete, szabadsága és korlátai a mi döntéseinktől függenek. A mi kompromisszumaink határozzák meg, determinálják a gyermekeink, a következő nemzedékek politikai rendszereit.

auf_mauer_nov_1989_ullstein_5184083.png

A történelem tanulságait figyelmen kívül hagyni ostobaság volna. A jövővel nem számolni, pedig talán még nagyobb. Egy demokratikus rendszer egyfajta egyensúlyra épül. A különböző politikai erők, irányzatok hatására folyamatos változásban van. Az ötletek, javaslatok, viták hajtják előre, újra és újra kiegyenlítve egymást. De apró változásokat eszközölve. Tükrözve a választók akaratát, a társadalom véleményének változásait. S ha egy ilyen komplex szisztémát rosszul hangolunk, szétesik, darabjaira hullik szét az egész.

Ha egy társadalomban tartósan megbillen a szabadság és a biztonság kényes egyensúlya, az idővel mindenképpen szélsőséges kilengéseket fog eredményezni. Vagy ebbe, vagy a másik irányba. Mert, ahogy már fentebb utaltam rá, az államhatalom meggyengülése végül anarchiához, az állam megroppanásához vezet. Míg az állam túlzott térnyerése egyfajta diktatúrához.  

Ezzel eljutunk egy másik nagy kérdéshez, ami sokszor kerül elő manapság, igaz más kontextusban. Nem térek ki rá, csak felteszem. Érdemes-e saját jólétünk, saját kényelmünk érdekében kockáztatni, feláldozni más életét, jövőjét, szabadságát?

A mi döntéseink alapvetően határozzák meg gyermekeink, unokáink jövőjét. Minden egyes csepp szabadság, amit mi feladunk, elpazarolunk, az nekik fog hiányozni! Mint a levegő.  

„Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.” (Deák Ferenc)

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bajko-sokoray.blog.hu/api/trackback/id/tr7717883957

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása