33 évig hallgatni kellett róla. Hivatalosan ellenforradalomnak, vagy fasiszta felkelésnek nevezték. A csőcselék tombolásának. A legtöbb családi asztalnál néma csend lett, ha valahogy mégis szóba került. Nem volt szabad beszélni róla, de néha apák és fiúk, nagyapák és unokák, csendben, elrejtőzve a világ elől mégis váltottak róla néhány szót. Hogy mi volt akkor, hogy megmozdult a világ, hogy volt remény a szabadságra, egy független Magyarországra…

Ahol mégis nyíltabban beszéltek róla, ott azzal kezdődtek a mondatok, hogy „ne szóljatok erről másnak soha”, vagy hogy „az iskolában erről tilos beszélni”… És akkor meséltek valamit. Valami keveset. Ami szöges ellentétben volt a propagandával, a szocialista hazugságokkal. Ha mélyen is, ha félelemben is tehát, de volt egy másik világ, egy suttogó világ, egy másik nyilvánosság, ami átmentette az igazságot, az igazságokat a következő generációk agyába, szívébe, lelkébe…

Majd jött a rendszerváltás. Ennek keretében, részeként szóltak Pozsgay szavai a rádióból… Hogy „népfelkelés”… És lassan az első szabad kormány alatt kezdte elnyerni 1956 helyét a magyar történelemben…

Lehetett megint beszélni. Az itt maradt túlélők és a máshonnan visszatérők elmondták azt, amire emlékeztek, amire emlékezni akartak, mindenki azt, amit megélt, látott.

De egy rövid idő után, ma megint annyi mindent jelent 1956 októbere-novembere, hogy hiába lehet beszélni, hiába készültek a dokumentumfilmek, az interjúk, a könyvek, a cikkek és a különböző írások… Ma valahogy sokan visszaélnek a forradalommal, a szabadságharccal. Nem értve a lényegét!

És bármilyen megdöbbentő, de a gyilkosok hazugsága is megint a köztudatban él, ha eltűnt egyáltalán valaha: 1956 ellenforradalom volt…

Nem, nem volt az!

Én nem éltem akkor, a szüleim is gyerekek voltak még. És nem leszek olyan arrogáns, hogy pontosan, betűről betűre leírjam, kimondjam, kicentizve történész módjára meghatározzam, hogy mi volt… (Ennek oka van. És erre kitérek később.)

De nekem is volt nagyapám. Nem is akármilyen… És nálunk is beszéltek otthon, és emlékeztek. Az én családom is része volt 1956-nak, majd része volt annak a második nyilvánosságnak, amely éltette, tovább örökítette az igazságot…

Engem is félrehívott a nagyapám gyerekkoromban. Már akkor, mikor lehetett börtön és meghurcolás nélkül beszélni. Még akkor is félrehívott, mert benne, bennük volt a megszokás, talán a félelem… Majd később beszélt előttünk, unokák előtt, nyíltan…

Elmesélte azt, ahogy megmozdult a nemzet, ahogy fellázadt az elnyomás az elnyomók ellen! Elmesélte az örömöt, a felszabadulást! És mesélt arról a rövid szabadságról, arról a röpke egy hónapról… A sortüzekről. A begördülő tankokról. A fizikai vereségről. Majd a megtorlásokról. A menekülésekről. Az eltűnt emberekről. Majd azokról, akik végül előkerültek… A megtört lelkekről és a félelemről. Mesélt a hazugságokról és a rengeteg igazságtalanságról… A listákról, az elutasított iskolai, egyetemi felvételikről. A népbíróságokról. A párt bosszújáról, hatalmáról… Mesélt a hazug, hazaáruló Kádár Jánosról… A gyilkosról, az alávaló gazemberről… Mesélt a tankokról, az orosz „kiskatonákról”, az ócska ÁVO-sokról, és a bátrakról, a bátor volt katonákról, és fiatalokról, akik szembeszálltak egy elnyomó, hazug hatalommal és annak szövetségesével, a szovjetunióval… És mesélt a gyávákról. És a némaságról. A megtörtekről… És végül a második nyilvánosságról… És arról, hogy hogyan várták a szabadságot, hogyan várták, hogy összeomoljon a rendszer, hogy hogyan imádkoztak és lesték a híreket…

S mikor láttuk a televízióban az újratemetést, elmondta ki volt Nagy Imre! Azt, hogy kommunista volt, azt, hogy bátor volt, s meghalt a hazájáért, mert egy idő után nem volt hajlandó megalkudni, azt, hogy a forradalom mellé állt, hogy ki akart lépni a Varsói Szerződésből, hogy nem volt hajlandó tovább idegenekkel uralkodni saját nemzete felett! Hogy szabadságot, függetlenséget akart, és inkább meghalt, mint hogy ezt megtagadja!

Tehát NEM, 1956 küzdelme nem volt ellenforradalom!

Lehet, hogy ’56 sok minden volt. Lehet, hogy sokak számára mást és mást jelentett. Lehet, hogy nem volt olyan egységes a nép, a nemzet, mint ahogy azt ma látni, láttatni szeretnénk… Az is lehet, hogy sokan továbbra is kommunizmust-szocializmust akartak, s hogy néhányan sok magasabb bérekért, jobb életszínvonalért küzdöttek…

Lehet. De aki azt hazudja, hogy ellenforradalom volt, az nem normális.

Aki azt hazudja, hogy ellenforradalom, az megtagadja a hősök, hősi halottak emlékét. Az meghazudtolja a pesti – és más – srácok igaz küzdelmét, emberfeletti tettét. Aki ezt hazudja, az megtagadja azt, ami volt.

Mert sokan, sokfélét akartak. Ez biztos így van. Mint már írtam, én nem akarom megmondani pontosan mi volt, s nem csak azért, mert én nem tettem semmit.

Hanem azért, mert valami mégis volt… Valamiért felnéz ránk a világ. Valamiért megemlékezik rólunk, a mi 1956-os forradalmunkról és szabadságharcunkról a német kancellár, és az Egyesült Államok elnöke! És valamiért mégis létrejött az a második nyilvánosság. Valami volt, amit át akartak menteni a szüleink, nagyszüleink, egy titok, egy üzenet, hogy mindennél többet ér a SZABADSÁG!

1956 októberében egy nemzet felemelte a fejét, s ha ezer okból is, de azt mondta, hogy eddig és ne tovább! És szembeszállt egy világhatalommal! És annak hazai kiszolgálóival! Egy nemzet, a magyar nemzet szabadságot és függetlenséget akart! És ezt megtagadni gyávaság, ezt tagadni nem lehet…

„Megbocsátani szabad, elfelejteni, sohasem.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.